Blogger hét - Részlet Anne L. Green a Baljós szitakötő című könyvből

 

Jack:

 

Nem szóltam egy szót sem, hátat fordítottam, és sietős léptekkel elindultam a hátsó kijárat irányába. Amikor kiértem a szabad levegőre, kiadtam magamból az addig visszatartott indulatomat, és belebokszoltam az ott álló fémkonténerbe, aztán bele is rúgtam párszor, mintha csak az tehetne mindenről.

– Utolsó, nyomorult rohadék! Aljas gyilkos! – gyepáltam tovább a hulladéktárolót.

Elvesztettem a fejem. Hyland neve olyan volt nekem, mint a bikának a vörös posztó. A puszta említése évekkel repített vissza az időben. Tehetetlennek éreztem magam.

– Jack! – szólalt meg mögöttem Will.

Aggodalmasan odasietett mellém.

– Megölte. Végzett vele és én nem tettem semmit, hogy megbűnhődjön érte. Most is gondtalanul éli világát – ordítoztam.

A nővérem arcát láttam minden éjjel, aki, úgy éreztem, nem lelhet békét, amíg Hyland nem kapja meg a méltó büntetését.

– Ez akkor sem segít! Össze kell magad szedned, ha tényleg el akarod őt kapni – ripakodott rám.

Igaza volt. Ez nem segített. De akkor mi segít? Összeszorított fogakkal csaptam egy hatalmasat a konténer oldalára.

– Hagyd abba! – kapta el a vállam Will. – Hol a hidegvéred, Jack? – rázott meg erősen.

Tudtam, hogy Willnek, mint mindig, most is igaza van. Elvesztettem az önkontrollt. A kezemet az arcomra szorítottam, és igyekeztem mélyeket lélegezni. Az indulatok évekkel ezelőtt is csak rontottak a helyzeten. A forrófejűségem nagyban hozzájárult, hogy Hyland oly sok mindent megúszhatott, és a világ másik felére menekült, ahol kihasználva a győzelmét, csak tovább erősödött. Kikerült ugyan egy időre a látószögemből, de egy percre sem feledkeztem meg a létezéséről.

Esküszöm, addig nem nyugszom, amíg meg nem kapja a tetteiért a méltó büntetését.