Kismamanapló 2. rész

fotó: Baumgartner Barbara

Kedves Olvasóim / Kedves Követőim! 

Januárban írtam utoljára a kismamanaplómba és azóta nagyon sok minden történt velem. Ha jól emlékszem akkor az "első résznek" az utolsó gondolata az első 20 hétnek a szépségei mellett a felmerülő kellemetlenségek voltak, amivel nincs is semmi baj, mert ez a 40 hét nemcsak a várandósság kellemes részéről szól, hanem a másik oldalról is, amit nem szívesen oszt meg az ember másokkal. Kimondottan szerencsésnek vallom magam, mert gyönyörű időszakon vagyok túl és egészen február közepéig mindennap mentem dolgozni is, amit részben az óriásira nőt pocakom és a napi 70 kilóméretnyi vezetés mellett a készülő diplomamunkám miatt hagytam abba. Szóval lassan 1,5 hónapja vagyok itthon a csendben és a nyugalomban, ez időközben február végén még a férjemmel együtt elmentem Pécsre a félév első konzultációjára, amit már nagyon nehezen tudtam végig ülni és megfelelően odafigyelni. Míg én a tanteremben addig a férjem az egyetem folyosóján ugyan ezt csinálta, igaz neki talán izgalmasabban telt az idő, mint nekem, mert bennem megállás nélkül egy kis élet ficánkolt. Így valljuk csak be, hogy nehéz szaktájékoztatás órára figyelni, amiből majd vizsgáznom is kell a félév végén. 

Kicsit előre szaladtam, január közepén elmentünk baba mozizni, ahol meglestük a pici fiúnkat. Maga a mozizás kb. 30-40 percig tartott és ez idő alatt a kezelőorvos próbálta a csöppséget rávenni, hogy mutassa meg nekünk az arcát. Nagy nehezen, de sikerült! A felvétel alapján nagyon szép baba lesz, nem igazán tudjuk eldönteni, hogy kire is hasonlít jobban, sokak szerint rám, de legalább ugyan annyian mondják azt, hogy a férjemre. 

Február elején volt a 30-32 hetes kötelező UH, amin szerencsére minden rendben volt. Azóta a picit csak érzem, de az is elég, hogy tudjam minden rendben van vele. Szerencsésnek érzem magam! 

Az utóbbi négy hétben olyan szinten nem tudok már normálisan aludni, hogy arra a megfelelő szavakat sem találom meg, vagy egész éjjel melegem van, vagy a folyamatos baba mocorgás miatt a mellékhelyiségbe kell járkálnom, vagy csak simán annyit forgolódok, hogy a férjem sem tud minőségi alvást maga mögött tudni. Az sem segít a helyzetemen, hogy az óriási hassal a mozgás sem egyszerű már. Jelenleg 38 hét és 3 napos vagyok, nagyon várjuk és velünk együtt az egész család is, hogy induljon meg Máté baba a külvilág felé vezető úton. Az utolsó két hónapban elég szépen elkezdtem vizesedni, ami a súlyomon is meglátszik. Ennek köszönhetően még gyorsabban elfáradok, és többször kell megállnom a napi teendőim közepette egy kis szusszanásra. Ha ez még nem lenne elég, akkor a kismamaruháim sem jók már rám, mind szorítja a pocakomat és így viselhetetlenek lettek. Szerencse, hogy itthon vagyok és nem kell napi szinten emberek közé mennem, amit a jelen állás szerint nem is lehet a koronavírus miatt. A feje tetejére állt az életünk, mindenhol azt hallani, hogy #maradjotthon. A szigorítások szinte mindenkit érintenek, az idősek az életük védelme miatt kényszerültek a négy fal közé, a munkahelyek zöme is bezárt és munkaképes emberek egy része home office munkát végez, de mi van azokkal a munkaállomásokkal, amik nem álltak le, ahol ugyanúgy folyik a munka a vírus terjedésének ellenére (...) A koronavírus kihat a kismamákra is, szigorú óvintézkedéseket vezettek be a kórházak, nagyon sok helyen betiltották az apás szüléseket és ezzel mentálisan a padlóra küldtek nagyon sok szülés előtt álló nőt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem értek egyet a kórházak döntésével, mert ők az emberek védelmében teszik, amit tesznek. Egy rendelet meg kimondta, hogy mégis lehetnek az apás szülések, mert az apuka ebben az esetben nem látogatóként van jelen az intézményben, hanem a szülés szerves részét képezi. Csak reménykedni tudok, hogy a kórház ahol szülni fogok hamarosan engedni fogja az apuka jelenlétét, mert bele sem merek gondolni mennyire esetlennek érzem magam nélküle abban a helyzetben. Minden ismeretlen, így is félek a közelgő eseménytől, ismerem magam és a képességeimet, és azt is tudom, hogy a Gábor jelenléte nagyon sokat segítene a szülés alatt. Nem csinálok hisztit ebből, csendben tűrőm a sorsom, mert nem tudok mást tenni. Szomorú vagyok továbbá azért is, mert ahogy megszületik a fiúnk a család sem jöhet megnézni őt, nem tudunk személyes segítséget sem kérni, ha valami nem menne elsőre a pici körül, a védőnő és a gyerekorvos sem jöhet ki hozzánk és mind ez a koronavírus miatt, amit nem tudunk meddig tart. Kismamaként nem mehetek segíteni az idős nagyszüleimnek és apukámnak, ők mind benne vannak abban a csoportban, akiknek nagyon vigyázniuk kell magukra. Nagyon sok minden összejött most nekem, amit lelkileg valahogy helyre kell tennem, mert felemészt, de egész nap itthon ülök és van időm agyalni (sajnos).

fotó: Baumgartner Barbara 

Köszönöm, hogy elolvastad a 

Kismamanaplóm második részét is, 

ha lemaradtál volna az elsőről, 

akkor a linkre kattintva pótolhatod azt. 

Adri